Ötven éve Istennek adott élet

Csató Béla plébános atya aranymiséje alkalmából közöljük ezt a februárban készült interjút. 
– Plébános úr, idén ötvenéves papi szolgálatát ünnepli. Kérem, meséljen gyermekkoráról, és arról, miként él emlékeiben szülőfaluja.
– 1944-ben születtem Csíkszeredában a Szülő Anyák Mária Otthona Klinikán, és Csíkszentsimonban nevelkedtem. Szüleim szorgalmas emberek voltak, nagyon sokat dolgoztak, erőt a mindennapi munkához vallásos életükből merítettek. Természetes volt, hogy minden vasárnap szentmisére mentünk, de igazi maradandó lelki élményem kisgyermekkoromból, hogy láttam édesapámat családjával a közös imában. Szülőfalum népét nagyon szorgalmas embereknek látták más vidékek lakói is. Erről sokat mesélt gyergyószentmiklósi segédlelkész koromban plébános főnököm.
– Mikor gondolt először arra, hogy pap legyen? Miért?
– Nagyszerű hitoktató volt a plébánosunk. Egyik hittanórán a papság szentségéről és ezzel kapcsolatban saját papságáról beszélt. Azon a napfényes őszi délutánon úgy éreztem, én is pap kell hogy legyek. 1955-ben történt ez, amikor nagyon sok pap és a püspök úr is börtönben volt. A vallásüldözés egyik formája volt ez, az istentagadó hatalom igyekezett megfosztani a népet pásztoraitól. Miért maradt meg bennem a papságra hívó gondolat? Nem tudom. Azt hiszem, Isten szelíd hívását nem lehet visszautasítani. Egyszerűen csak követtem a hívó szót minden másféle megfontolás nélkül.
– Meséljen a felkészülés éveiről! 
– Márton Áron püspök úr teológiai évekre előkészítő kisszemináriumot alapított, ezt a hatóságok kántoriskola címén engedélyezték. 1957–1961-ben ott tanultam és érettségiztem. Szép volt, kiváló tanárokkal. Az együttes munkán, tanuláson-nevelésen volt a hangsúly. Segítettek belelátni a világot átjáró eszmékbe, és megalapozták világnézetünket. Rend, fegyelem, tanulmányi előmenetel mind-mind a mindennapjainkat meghatározó lelki életből forrásozott. A napi szentmise, szentgyónás-szentáldozás, közös imák önmagunkat nevelő emberekké formáltak. 1961–67 a teológiai tanulmányok évei. Lehetetlenség összefoglalni hat év küzdelmeit, megannyi élményét, el kell azonban mondanom, hogy negyedéves hallgató koromban megkísértett a gondolat: pap akarsz lenni? Azt akarod, hogy életed munkájának eredménye csak kudarc legyen? Egyre kevesebb istenhívővel? Kemény hetek következtek. Lelki vezetőhöz menekültem, aki egyszerűen szembesített azzal, hogy ezek a gondolatok minden jó ősellenségétől, az eltántorítani akaró gonosztól valók. Hittem neki, megerősödve kerültem ki ebből a válságból. Teológiai, azaz kispapi életem meghatározó élménye volt, hogy Márton Áron püspök úr tanított minket lelkipásztorkodásra, és kérésünkre egy szociológiai kurzust is tartott. Szerintem a hitvalló püspök minden zsenialitása és bölcsessége az Istennel egyesült lelkének Szentlélektől kapott adománya.
– Hol kezdte papi szolgálatát?
– Gyergyószentmiklóson, de csak karácsony előtt: az államiak nem siettek a működési és tartózkodási engedéllyel, végső megerősítést így csak 1968 tavaszán küldtek. Több ezer hívőnek csak ketten voltunk papjai a főnökömmel. Sok munka volt, nem lehetett eleget dolgozni. Nagyszerű erőt adott a főnököm bizalma és a hívek szeretete. A kívülállók akkor is olyanok voltak, mint most: emberek, akik nem is sejtik, hogy mitől fosztják meg magukat közönyükkel. Jézus a példa. Mindenkit hívott, elmondta, hogy mi a rossz, de csak a hitre készségesekkel foglalkozott bensőségesen. Az erőszak nem az Isten útja.
1970–74-ig Brassó belvárosában lettem segédlelkész. Új helyzet volt életemben. Itt tanultam meg, hogy léteznek Istent más módon kereső emberek, mint amilyenek a csíkiak, gyergyóiak. Nem római katolikusok, más akolból valók, de akik őszintén keresik Istent, azok mind-mind megszentelődhetnek. Nagy tanulság volt ez számomra.
– Mikor lett plébános? Miben volt más ez, mint a segédlelkészség?
– 1974-ben Nyárádtőre neveztek ki plébánosnak. Nagy kihívásként éltem meg, és nagyon féltem. Ez a plébánia ugyanis az 1500-as évek végén megszűnt, mert a hívek reformátusok lettek. Most, 400 év után kellett megteremteni a katolikus közösséget azon emberekből, akik Székelyföld különböző katolikus vidékeiről Nyárádtőre és környékére költöztek. Anyagi és igazi szellemi-lelki kihívás volt. Nem tudom, mit tettem jól, vagy akaratlanul is mit rontottam el. Csak annyit tudok, hogy nagy harcok árán ugyan, de minden egyházra, lelkekre vonatkozó tervem megvalósult. Isten gyengesége erősebb az emberek erejénél. Hiszem, hogy a ma is élő kis plébánia a kialakított szakrális felépítésével képes szolgálni és nevelni Isten népét. Jézus biztat is minket: „nem félj, te kisded nyáj”. Valóban rajtunk volt Atyánk szeme.
– Hét év után, 1981-ben Sepsiszentgyörgyre küldte a főpásztor. 
– Meglepett a kinevezés. Ha lehet, még jobban féltem, mint Nyárádtőtől. Melyek voltak a terveim? Szerettem volna népem életét szolgálni. Nem volt kifejezett stratégia a fejemben. Szép sorjában tettem azt, amit az adott pillanatban a legszükségesebbnek láttam. Eléggé előtérbe került a sok építkezés, már nagy gyakorlatom volt benne, mert gyergyószentmiklósi segédlelkészként a filiákban, Háromkúton és Magyarbékásban kellett a lerobbant templomokat megjavítani, s ugyancsak Brassóban a hidvégi Nemes grófok kápolnáját megmenteni. Igazából csak ekkor láttam, hogy ezekkel és Nyárádtő, Maroskeresztúr templomainak rendbetételével, a lőrincfalvai kápolna létesítésével a jó Isten felkészített a sepsiszentgyörgyi feladatokra. Így történt, hogy itt a plébánia kibővült és rendeződött, a Szent József-templom megújult, létrejött az Állomás negyedi szükségkápolna, felépült a Csíki utcai templom, kialakítottuk a szépmezői kápolnát, és már távozásomkor alapjaiban készült az Olt negyedi Krisztus király-templom, valamint Kalkuttai Szent Teréz Anya nővéreinek rendháza és az őrkői kápolna.
1988-ban, a kommunizmus igazi sötét éveiben úgy láttam, végveszélyben minden magyar egyházi kultúra. Hogy legyen, ahová a híveket összegyűjteni, építtettem a plébánia udvarára egy nagy közösségi házat, és harminc érettségizett emberrel elkezdtük a civil teológiai tanulmányokat, titokban, hittantanítás címén. A hatóságok figyeltek, az állambiztonsági szervek még jobban. Nem bántottak, nem tudom, mit tervezgettek. Sepsiszentgyörgyi létem munkáját így foglalom össze: „Itt nekem minden sikerült.” Százak és százak kiimádkozták.
Itt kaptam életem legnagyobb dicséretét is Incze Sándor református esperestől. Úgy történt, hogy amikor elhelyeztek, eljött elbúcsúzni, s ezt mondta: „Mikor idejöttél, mi, tiszteletesek, esténként össze­gyűlve egymás között azt mondtuk rólad: mit akar itt ez a taknyos? Egy idő után így beszéltünk: figyeljük meg, mit tesz a katolikus plébános, és mi is azt tegyük.” Istennek vannak tervei, mi csak tegyük azt, amit ő kér, hogy megvalósulhassanak Isten művei!
– Elkívánkozott Sepsiszentgyörgyről? Mi történt?
– Tele voltam megkezdett munkával, amelyeket lelkiismeretem szerint tennem kellett. De újból elszólítottak, ezúttal 1990 őszén Gyulafehérvárra püspöki helynöknek. Ez a kinevezés csúcsa volt lelki nyugtalanságomnak. Alkalmatlannak tartottam magamat erre a tisztségre, de ez másokat nemigen érdekelt, pedig sokan úgy gondolták, mint én magam. Gyulafehérvárott 1990–1992 között voltam. Ott igyekeztem megerősíteni az 1990 tavaszán Sepsiszentgyörgyön megalapított Pro Vita Hominis magzatvédő társaságot. Megalapítása óta dr. Kovács Zita vezeti és végzi a munkát. Apró kicsi kezdet ez egy olyan világban, amelyet szent II. János Pál pápa a „halál kultúrájának” nevezett. Ugyancsak Gyulafehérvárott létrehoztam a Keresztény Orvosok Szövetségét. Célja volt: az élet védelme, a szegény betegek jutányos gyógykezelése, és a nép egészséges életmódra való nevelése. A szövetséget pár év sikeres működése után bekebelezte a konkrét, megfogható javak utáni nyomulás. Gyulafehérvárott az alkalmi megbízatásaim távlati hiánya kikezdett. Rám tekintett a Magasságos, és 1992 őszén Marosvásárhelyre küldtek.
– Tizenöt éven át dolgozott ott, 2007-ig. Milyen idők jártak Marosvásárhelyen? Milyenek voltak a kilátások?
– A kilátások inkább reménybeliek voltak, euforikusak az egyházi és a civil élet kibontakozására. Marosvásárhely traumája, az 1990. márciusi események mind a mai napig hihetetlen sebet, sérülést, csonkítást eredményeztek elsősorban a magyarság életében. Százak és százak menekültek el a városból, családostul. A „marosvásárhelyiek találkozóját” azóta is Budapesten szervezik. A székely város „időjárását” állami ciklonok alakították és alakítják hatásos ellenciklon nélkül. Ebben a környezetben egyházilag a remény emberei kellett hogy legyünk. Az újraépítő egyház a nagy reménytelenségből származó lemondásban. Nem „túlélni”, gyógyulni szerettünk volna a megpróbáltatásainkban, amelyek rávilágítanak, hogy nemcsak mi vagyunk sebzettek, de beteg az egész román társadalom is. Betegségét a nekünk osztogatott sebek is okozzák. Nevezetesen: a görcsös román társadalmi félelem, amely szerint az országban létező magyarság veszélyezteti nemzeti önazonosságukat, és kárt okoz anyagi, szellemi szinten egyaránt. A román nép felelős vezetői tenyésztik ezt a megbetegítő szellemi vírust immár 100 esztendeje. Ezért leselkednek a magyarság szellemi megnyilatkozásaira éber cenzúrával, és ezért bénítják meg a magyar régió gazdasági kibontakozását. Szoronganak a szellemi és gazdasági érvényesülésünktől. Nagy baj ez, de elsősorban az országnak. Olyan, mintha egy emberben kikapcsolnák valamelyik szervet. Így fosztja meg magát ez az ország attól a szellemi-lelki, anyagi többlettől, amely nemcsak a magyarság, de az egész ország javát is előmozdítaná. A kilátásaink! A kilátásaink az Isten-hitből táplálkozó emberies tudás s az Isten-hitben gyökerező erő. A kilátásunk: Isten a sorsunk! Ő annyira a miénk, amennyire belekapaszkodunk. A pap számára kötelesség, hogy isteni életre nevelje övéit. Ehhez a munkához, ennek végzésére infrastruktúra is kell. Számot vetettem azzal, hogy hány ezer ember tartozik hozzánk, és mekkora a város kiterjedése. Ezért a meglévő városnegyedi imaházakat plébániákká szerveztem: Kövesdomb, Tudor negyed, Medgyesfalva, Remeteszeg. Azóta a meglévő két plébánia mellett másik négy is építi híveiből a krisztusi gondolkodású közösségeket. Megtartó erő ez. Együtt égő máglya, amelyet ha szétszednének, könnyen kioltható lenne. Szellemi életünk táplálására építtettem a Deus Providebit házat. A Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem ebben az épületben kezdte marosvásárhelyi fiókjának életét. Itt működött és működik az egyházmegyei Caritas és a Szent Imre kollégium egy részlege. Deus providebit azt jelenti, Isten gondoskodni fog. Így Istennek ajánlottam az épületet és népünket, mert amíg mi Isten-félelemben, élő hitben Isten népe kívánunk lenni, addig ő gondunkat viseli. Miért nem maradtam ott? Istenfélelemből. Felszentelő püspököm atyai kezébe téve két kezemet ígéretet tettem neki és törvényes utódainak, hogy minden körülmények között engedelmeskedem. Jó ez így! Korábbi állomásaim, a legelsőtől kezdve szép sorjában mind, felkészítettek a következő kihívásokra. Isten műve ez.
– Ezért van most Csíkszentkirályban?
– Igen. 2007-ben ide küldtek, szűkebb hazámba. Gyermekkoromra emlékezve itt, Csíkban láttam igazán, hogy mekkora pusztítást végzett az ateista kommunizmus, amely az anyagi nincstelenség által sóvárgóvá tette a jólétre áhítozó népet, mely aztán a gazdasági viszonyok változásával belezuhant az anyagiak imádásába, a fogyasztásba. Ez megtöri népünk erejét, életét, családi közösségét. Meg akarja szerezni a csillogó, kecsegtető jóléti állapotot, közben lemond az igényes képzésről, a tanulásról, s így állandósul szolgasága. Népnevelésre van szükség, amely lassú és hosszas, amely különösen nehéz a kézzel nem tapintható lelki értékek felfedezésében és gyakorlásában. Mégis ez az egyetlen út. „A lélek az, ami éltet.” Csíkszentkirályban is, a falu egyik negyedében templom épül. Az oltáriszentségben közöttünk lakozó Isten imádására és lelki nevelődésünk ápolására. Megmaradt az életcélom. Istennek adom magamat. Nagy munka ez már idős korom miatt is, egyre inkább ezt kell gyakorolnom. Ő vár rám, s hiszem, keblére öleli sokszor elcsatangoló, de hazatérő fiát.
Forrás: 3szek.ro

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.