Interjú Hodászi Andrással

Április 22-én a plébániánkon jártál a Papi és szerzetesi hivatások vasárnapján, ahol szentbeszédet mondtál, és tanúságot tettél.

Mit tudtál átadni a plébánia közösségének, és mit adott neked ez az alkalom?

Elsősorban Istent és az Ő szeretetét szerettem volna közvetíteni mindenki számára. Azt meséltem el, hogy az én életemben hol van jelen és miket tett velem az Úr. Örültem, hogy a hívek közül többen megkerestek a misék után és kifejezték, hogy személyesen megérintette őket az élettörténetem. Számomra pedig igazán különleges alkalom volt, mivel a hívek nemcsak szimplán vártak, hanem készültek is az érkezésemre. Nagyon felemelő volt.

Elsőéves vagy a szemináriumban. Milyen az ottani élet? Sokat kell tanulni? Kijössz-e az elöljáróiddal? Jófejek az évfolyamtársaid?

A szeminárium olyan hely, ahol megkapjuk a lehetőséget arra, hogy teljes mértékben papi hivatásunkra, imaéletünkre és tanulmányainkra tudjunk fókuszálni. Keretet ad az életemnek és segít, hogy az általam választott utat járhassam. Otthonomnak tekintem, ahol jól érzem magam. Előfordul, hogy néha jobban oda kell tenni magunkat a tanulásban, de semmit sem lehetetlen itt elsajátítani. Az elöljárókkal jó kapcsolatom van, évfolyamtársaim pedig fantasztikusak és igen színes egyéniségek, hiszen van köztük informatikus, fizikus, növénydoki és még cukrász is. Úgy gondolom, nagyon jól kiegészítjük egymást.

Mikor kaptál meghívást a papi hivatásra? Gondolkoztál rajta korábban is, milyen lenne az élet papként? Milyen szerepe volt az egykori plébániai közösségednek ebben?

Először 7 éves koromban fogalmazódott meg bennem, kis ministránsként a gondolat, hogy nem is pap, hanem pápa szeretnék lenni! Ezt a vágyamat, hogy egykor majd papként szolgáljak, mindig is magamban őriztem, mivel vonzott Isten és az Ő szeretete. A döntés meghozásában a barátaim és egy hivatástisztázó műhely (Iránytű) játszottak igazán nagy szerepet. 25 éves koromban átgondoltam az egész életemet és rájöttem, hogy nem vagyok a helyemen, hogy Isten valami mást szeretne tőlem, valami másra hív. Ekkor kezdtem el keresgélni igazán tudatosan. A plébániai közösségben csak néhány barátomnak mondtam el, hogy milyen döntést hoztam meg, majd futótűzként elterjedt a híre. Mindig családomként tekintettem rájuk és ők is így viszonyultak hozzám.

Milyen volt az életed a szeminárium előtt? Hogyan emlékezel vissza a gimnáziumi évekre? Volt-e már munkahelyed?

Gimnáziumi éveim után a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karára nyertem felvételt. Sajnos nem tudtam elvégezni a képzést, mivel a családomnak szüksége volt rá, hogy anyagilag is támogassam őket. Eleinte suli mellett, majd főállásban vállaltam munkát. 3 éven keresztül dolgoztam kalauzként. Emellett a plébánián vezettem a ministránsokat és az ifjúsági csoportot, ahol táborokat, kirándulásokat és különböző programokat szerveztem a srácoknak. Nagyon sok szép emléket őrzök ebből az időszakból.

Hogyan látod a kereszténység jövőjét Magyarországon, Európában és a világban?

Sokan mondják, hogy paphiány van Magyarországon. Mások pedig úgy fogalmaznak, hogy ez nem is pap-, hanem hívőhiány. Mindenki fél és aggódik. Én személy szerint ilyenkor mosolyogni szoktam és kinyitom a Szentírást. Tizenkét apostol elég volt kezdetben és az egész világ megismerte Jézus Krisztust. Másfelől pedig maga az Úr mondja, hogy “Ne félj!”. Nekünk sem szabad félnünk, hanem alkalmazkodnunk kell a harmadik évezredhez és az általa felkínált lehetőségekhez.

Van-e hobbid, terveid szerint fogod-e majd gyakorolni papként?

Focizok, gitározok, zenét hallgatok, biciklizek és kirándulok. Sőt néha vagyok olyan gyarló, hogy a gép elé is le szoktam ülni. 🙂

Nem hiszem, hogy ezeket elhanyagolnám majd papként. 🙂

Mit üzensz a Szent Gellért plébánia fiatalságának? 🙂

Kitartást a tanév utolsó hónapjaira, és remélem, sokatokkal fogok találkozni a nyári táborban! 🙂

Az interjú Lánszki Fülöp tollából jelent meg a Gellértesítő Magazin Úrnapi számában.

Vélemény, hozzászólás?