A szentáldozás rendje

Egyházunk kiemelt törekvése napjainkban, hogy az Eucharisztia szent mivoltát hangsúlyozza. Ezért éppen pedagógiai szempontból rendkívül indokolt, hogy minden más szép gesztust vagy szentelményt ettől elkülönítve végezzünk. Ezt kívánja az igazi és teljes lelkipásztori szeretet.

Ezért nyomatékosan kérem, hogy ahol ez még nem történt meg, ott ismertessék és értessék meg a hívekkel, és maguk is ügyeljenek annak betartására.

  • Szentáldozáshoz csak azok jöjjenek ki, akik áldozni fognak (Római Misekönyv, Typis Poliglottis, Vaticanis 2002. Általános rendelkezés, 160. pont). Az egyedül helyükön még nem hagyható kisgyereket a szülők természetesen magukkal hozhatják.
  • A szentáldozás más liturgikus, paraliturgikus vagy udvariassági cselekményekkel való összeté­vesztésének elkerülése végett, II. János Pál pápa „Ecclesia de Eucharistia” kezdetű enciklikája értel­mében fontos, hogy a szentáldozásra készülő gyerekek részére – ahol ez szokás – kis keresztet vagy áldást ne az áldoztatással vegyesen, az áldoztató papot az Úr testének folytonos letételére kényszerítve adjuk, hanem – ha ez egyáltalán valahol szokásban van – esetleg a szentmise végén külön.
  • A Szentatya nyomatékos tanítása szerint az úgynevezett családias hangulat kedvéért nem szabad el­homályosítanunk a szentmiséken a legszentebb Eucharisztia semmi mással nem összehasonlítható méltóságát.
  • A kézből áldoztatással kapcsolatban tanítsuk a híveket rendszeres időközönként arra, hogy tenye­rükből trónust formázva, tisztelettel tartsák kezüket a szentáldozáskor, és Krisztus testét még ott, az áldoztató pap szeme láttára vegyék magukhoz. Semmi esetre sem szabad a híveknek az Eucharisztiát kezükben elvinniük.

A 2004. évi V. és a 2009. évi II. körlevélben megfogalmazott kérés a szentáldozás rendjével (és a kiskereszt osztással) kapcsolatban továbbra is érvényben van.